Az önfoglalkoztatás helyzete

Az Európai Unióban

Az önfoglalkoztatás a hagyományostól eltérő munkavégzés egy formája. Az atipikus munkavégzéssel - szabályozásával, terjedésével, stb. - az EU tagállamok általában kiemelten foglalkoznak. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a nyolcvanas évek kezdetén figyelt fel a foglalkoztatás természetének lassú átalakulására. (Ekkor terjedt el az új foglalkoztatási formák megkülönböztetésére használatos „atipikus” kifejezés is.) Fokozatosan háttérbe szorultak a tömegtermelő nagyiparra jellemző foglalkoztatás évszázados hagyományai: a határozatlan időtartamra szóló munkaszerződés, a törvényesen, mindenkire érvényesen meghatározott heti, napi munkaidő, a kollektív szerződésekben rögzített bérek, esetenként az előírt minimális bér stb. A világméretűvé vált versenyben a cégek - a megnövekedett bérek és az egyre nagyobb adók és járulékköltségek leszorításának kényszerében - igyekeztek mind takarékosabban felhasználni az emberi munkát is, amit a technika fejlődése nagyban elő is segített.

Az Európai Unióban új munkahelyek éveken át csak az atipikus formák valamelyikében jöttek létre. 2000-ben a foglalkoztatottaknak már 44%-a (15 évvel korábban még 36,5%-a) így dolgozott. Ezen belül azonban az önfoglalkoztatók aránya némileg csökkenő tendenciát mutat: az 1995-ös 15,8 %-os átlagos mértékről 2000-re 14,8%-ra mérséklődött. Az EU fejlett országaiban ma már jobbára csak meghatározott társadalmi csoportok választják az önállóságot: a mezőgazdaság kis farmerei, a turizmushoz kötődő sokféle tevékenységet végzők, a szellemi szabadfoglalkozásúak (a fotósoktól, az újságírókon át, az állandó szerződéssel nem rendelkező színészekig, a művészektől a magánnyomozókig), vagy a (pl. utcai árusként tevékenykedő) bevándorlók. Jellemzően csak ott magas az önfoglalkoztatók aránya, ahol még jelentős súlyú a mezőgazdaság (Görögország, Portugália, Olaszország) és ahol nagy az idegenforgalom (az előző országok, valamint Spanyolország).

Sok országban, számos szakmában alacsony presztízsű az önfoglalkoztatás, s minél gazdagabb egy ország, annál inkább. Az önfoglalkoztatás szabályozását az Európai Unió országai azért is tartják fontosnak, hogy mérsékeljék a jövedelmüket e formában szerzők kiszolgáltatottságát, elemi biztonságot nyújtsanak számukra.

Magyarországon

Magyarországon az önfoglalkoztatók kimutatható aránya (14,6 %) nagyjából megfelel az EU (14,8 %) átlagának. A KSH munkaerő-felmérése mintegy 510 ezer (2001-ben már csak 491 ezer) egyéni vállalkozót és nem jogi személyiségű társaságok tagjait, valamint 26 ezer segítő családtagot sorol ebbe a körbe.

Magyarországon azonban az önfoglalkoztatók összetétele, az adott foglalkoztatási formát választók indítéka részben eltér az európai gyakorlattól. Az érintettek egy része természetesen valóban viszonylagos szabadsággal, maga osztja be idejét, szervezi munkáját, viseli érte a felelősséget. Nagy - az EU-s átlagnál nagyobb - részük azonban csak formálisan tekinthető függetlennek. A rendszerváltozás idején rendkívül sok kényszervállalkozás alakult, amelyek jó része jelenleg is önfoglalkoztató. Jelentősnek mondható (bár számszerűen nem becsülhető) az alkalmazotti viszony vállalkozóivá alakítása. Az e körbe tartozók ténylegesen ugyanolyan kötöttségekkel rendelkeznek, mint a hagyományos formában foglalkoztatottak, de nem élvezik az azzal járó védelmet, biztonságot. Munkáltatóik nem akarják, vagy nem képesek teljes mértékben megfizetni a méltányosnak tartott munkajövedelem után a közterheket, és ebbe a munkavállalók kényszerűségből és/vagy rövidtávú jövedelemérdekeltségük okán beleegyeznek, ugyanakkor az életpályát - különösen annak inaktív periódusait - tekintve nem kompenzálható hátrányt szenvednek el. Ez a gyakorlat azonban az Európai Uniós gyakorlattal, normákkal összeegyeztethetetlen.

A magyar gyakorlat felülvizsgálata tehát több szempontból indokolt. Végig kellene gondolni, hogyan erősíthető az önfoglalkoztatók szociális védelme és biztonsága. Szükséges lenne fokozatosan visszasegíteni a munkaviszonyba azokat, akik gyakorlatilag alkalmazottként dolgoznak, illetve kialakítani a 'kevert' helyzethez igazodó, speciális szabályokat.

Az önfoglalkoztatói jogállás szabályozása

a) A jelenlegi szabályozás

A magyar jog is kiterjed - általában külön jogszabályokban, speciális adózási, társadalombiztosítási szabályokkal - a nemzetközi jog által önfoglalkoztatóként körvonalazott személyi körre, az egyéni vállalkozóra, a gazdasági társaság tevékenységében személyesen közreműködő tag munkavégzésére, az őstermelőre, a szellemi szabadfoglalkozásúakra.

A munkavégzésre irányuló jogviszonyra vonatkozó szabályok

A munkavégzés alapvetően a munkajog vagy a polgári jog szabályai szerint történhet. A munkavégzés munkajogi szabályozása a polgári jogból „nőtt ki”, a polgári jogban ismeretlen garancia-rendszert biztosítva a munkavállalónak. A Munka Törvénykönyve tartalmazza, többek között

a munkaviszony munkáltatói megszüntetésével kapcsolatos kötöttségeket (a felmondás kötelező indokolása, a felmondási tilalmak és a végkielégítés, a munkaidő mértékére és beosztására vonatkozó korlátozó szabályok, a rendes szabadsághoz való jog),
a díjazás mértékével és a bérfizetéssel kapcsolatos garanciákat,
a nők és a fiatalkorúak alkalmazásával összefüggő tilalmakat,
a munkavállalói kollektív fellépés jogszerű lehetőségének, a szakszervezetek és az üzemi tanácsok működésének szabályait.

Ezzel szemben a Polgári Törvénykönyv által megfogalmazott megbízás és vállalkozás feltételei szabad alku tárgyát képezik. Nem mindig egyértelmű, hogy egy adott tevékenységet melyik szabályrendszerbe kell besorolni.

Az adózásra vonatkozó szabályok

A munkaviszonyban álló foglalkoztatott munkabére teljes egészében jövedelemnek számít, abból költség elszámolására nincs lehetőség. A jövedelem mértékétől függően az adókulcsok összehasonlítva a vállalkozó jövedelmét érintő adózási kötelezettséggel - relatíve magasak. Míg például a magánszemély a munkaviszonyból származó, 1.350.000 forint fölé eső jövedelem felett 40 %-os adókulccsal adózik, addig az egyéni vállalkozó a költségelszámolást követően fennmaradó jövedelme után 18 %-os személyi jövedelemadót fizet. A 2003-tól hatályos, az egyszerűsített vállalkozói adóról szóló törvény pedig 15 millió forintos bevételig 15 %-ban állapítja meg az adó mértékét.

A foglalkoztatás közterheinek szabályozása

Munkaviszony esetén a terhek magasabbak. A munkáltatónak 29 %-os társadalombiztosítási járulékot és 3% a munkaadói járulékot kell fizetnie. Vállalkozás esetén a megrendelőt ezek a költségek nem terhelik, viselésüket - a munkaadói járulék kivételével - a jogszabály a vállalkozóra hárítja át.

b) A szabályozás továbbfejlesztése

Előzetesen eldöntendő kérdés, hogy közös ismérvek alapján egységesen definiálható-e jogszabályban az önfoglalkoztató.

Megítélésünk szerint e kategória összetettsége miatt az önfoglalkoztatókat legalább két nagy csoportra szükséges bontani. Az egyikbe a fogalom klasszikus képviselői tartoznak, a másikba pedig azok sorolhatóak, akiknél a foglalkoztatás tartalmi elemeiben keverednek a polgári jogi és a munkajogi elemek.

Meg kell vizsgálni, hogy az utóbbi, 'kevert' csoportba tartozók pozícióját milyen mértékben határozzák meg a vállalkozói és az alkalmazotti elemek.

A Németországban az ezredfordulón bevezetett törvényi szabályozás szerint pl. a vállalkozóra a munkavállalóra vonatkozó társadalombiztosítási szabályokat kell alkalmazni - függetlenül a tevékenység jogi kereteinek a munkaadó és a vállalkozó által kötött megállapodásban történő megnevezésétől - akkor, ha a vállalkozó által végzett tevékenység tekintetében a következő öt feltétel közül három megvalósul:

a vállalkozó tevékenysége külső megjelenési formáiban a munkavállalói tevékenységnek felel meg,
a kereső tevékenység nem foglal magában vállalkozói magatartást,
tartósan és lényegesen egy megbízó javára tevékenykedik,
nem foglalkoztat olyan munkavállalót, aki havonta 325 EURO-t meghaladó bérezésben részesül,
megbízója a vállalkozó által végzett tevékenységet általában munkavállalókkal láttatja el.

Ki kell alakítani az önfoglalkoztatásra vonatkozó szabályokat, illetve az önfoglalkoztatóvá minősítés rendszerét.

Lehetőségek a megvalósításra:

Az önfoglalkoztatói körbe tartozó foglalkozások, szakmák meghatározását követően a munkát vállaló - az egyszerűsített vállalkozói adó hatálya alá kerülés mintájára - bejelentkezhetne önfoglalkoztatónak. Kérdéses azonban, hogy milyen tágan lehet, illetve meg lehet-e egyáltalán határozni az önfoglalkoztatók körét.
Egy komplex (pl. az ismertetett német szabályban szereplő paraméterek fennállását vizsgáló) hatósági ellenőrzés eredménye lehetne az önfoglalkoztatói minősítés, az azzal járó társadalombiztosítási jogi következményekkel együtt. Megvalósítható azonban terhek lépcsőzetes - akár három éves - átterhelése a foglalkoztatást felvállalóknál.

A szabályozás erősítené az önfoglalkoztató szociális biztonságával kapcsolatos nemzetközi követelményt is. A megvalósítást segítheti, hogy az önfoglalkoztató továbbra is vállalkozóként adózhatna.

Végezetül megvizsgálandó kérdés, hogy kell-e védelmet biztosító munkajogi szabályokat az önfoglalkoztató vonatkozásában alkalmazni.

Különös tekintettel a Polgári Törvénykönyvben nem szabályozott jogintézményekre, megfontolandó a felmondási védelem, a rendes szabadság biztosítása, a munkaidő kereteinek meghatározása és a gondatlan károkozásért fennálló felelősség limitálása.

A szabályozás eredményességéhez feltétlenül szükséges, hogy abban az érintett felek kölcsönösen megtalálják érdekeiket. Ezt szolgálja a megkezdett, széleskörű szakmai alapozó munka.

Budapest, 2003. május

1. sz. melléklet

Az önfoglalkoztató (self-employed) fogalma a nemzetközi és a hazai gyakorlatban

Az önfoglalkoztató fogalmának meghatározásakor az Európai Tanács 92/57/EGK irányelvéből lehet kiindulni. A közösségi jogban az önfoglalkoztató fogalmát alapvetően az önfoglalkoztató és a munkavállaló közti különbségtétel alapján lehet meghatározni. Munkavállalónak az minősül, aki munkaszerződés alapján, egy másik személy részére, munkaideje alapján számított bérért, annak irányítása alatt végez munkát. A munkavállaló tehát a munkáltatóval szemben függő, alárendelt helyzetben van. Ehhez képest az önfoglalkoztató alárendeltség nélkül, saját maga végez tevékenységet egy másik független gazdasági szereplő részére, a közöttük szabadon kialkudott összegért. Ebbe a körbe tartoznak a különböző mezőgazdasági termelők és a szellemi szabadfoglalkozásúak, amennyiben foglalkoztatásukat maguk szervezik.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet szélesebb körben definiálja az önfoglalkoztató fogalmát. Önfoglalkoztatóként határozza meg

a nem jogi személyiségű gazdasági társaság olyan tulajdonosát, aki a társaság tevékenységében személyesen közreműködik, továbbá
a szövetkezet dolgozó tagját,
a segítő családtagot,
az előzőekben nevesítettek által alkalmazott szakmunkástanulókat,
az alkalmi munkásokat.

Az Európai Unióban nincs általánosan kötelező önfoglalkoztató fogalom, amelyet a tagállamoknak saját nemzeti jogukba kötelezően át kellene venniük. Az egyes nemzeti jogok meglehetősen eltérő fogalmakat használnak, mivel az önfoglalkoztatás az élethelyzetek széles körét ölelhetik fel. Az önfoglalkoztatás közös ismérve, hogy a munkát végző személy maga szervezi foglalkoztatásának feltételeit. Az önfoglalkoztatással kapcsolatosan meghatározott célok alapvetően a színlelt szerződéssel szembeni fellépést, továbbá az önfoglalkoztatók szociális biztonságának megteremtését irányozzák elő.

Ebből következően a nemzetközi fogalmak nem egy sajátos, atipikus jogviszonyként határozzák meg az önfoglalkoztatást, hanem egy összefoglaló kategóriaként használják azt, melybe minden olyan munkavégzésre irányuló foglalkoztatási forma beleértendő, ahol a munkát végző személy bármiféle munkáltatótól független, ebből következően nem bérből vagy fizetésből él, jövedelemszerző tevékenységet pedig saját felelősségére folytat.

2. sz. melléklet

Az atipikus foglalkoztatások aránya 2000-ben (az összes foglalkoztatott %-ában)

az Európai Unió tagországaiban, illetve néhány csatlakozó országban

	Részmunkaidő	Önálló	Határozott idejű szerződés
Belgium	20,8	17,7	7,5
Dánia	21,3	6,9	9,1
Németország	19,4	10,2	11,4
Görögország	4,3	44,0	7,0
Spanyolország	8,0	16,6	26,7
Franciaország	16,9	7,4	13,8
Írország	16,4	17,0	3,8
Olaszország	8,4	26,2	7,5
Luxemburg	10,5	6,8	4,9
Hollandia	41,1	14,3	11,9
Ausztria	16,3	18,9	6,4
Portugália	10,8	27,5	14,8
Finnország	12,3	11,5	14,4
Svédország	22,6	5,6	13,1
Egyesült Királyság	25,0	11,8	6,2
EU á*tlag:*	*17,7*	*14,8*	*11,4*
Magyarország	3,6	14,6	5,8
Csehország	5,4	14,5	6,9
Lengyelország	10,6	22,5	4,2
Szlovákia	1,9	7,8	3,7
Szlovénia	6,1	11,2	10,8

(Forrás: Employment in Europe 2001,)

Vitaanyag az önfoglalkoztatásról